2016. május 16., hétfő

A munka gyümölcse

Már szüretelem a kis kertem kis terményeit. A héten már többször ettem epret. A fóliából már szedhető a saláta, teljesen feléltük belőle az újhagymát, sőt már a kintiből is lehet garázdálkodni.
Gőzerővel gazosodik is persze a kert, én meg ugyanazzal a hévvel készülök a pedagógus minősítésemre, ami 20-án lesz. (Nem mellesleg minden 20-án lesz a születésnapom is...)
Ma voltunk kerékpározni a barátnőmmel és pénteken munkából hazafelé láttam, hogy virágzik a bodza. Nekem pedig elfogyott a bodzaszörpöm. Úgyhogy ma a lakott területektől távol (rossz irányba is fordultunk, de szerencsés a kimenete) szedtünk néhány virágtányért és már bőszen ázik a szirupban. Persze citrom nincs itthon, azt majd holnap megkapja mellé, de ettől függetlenül nyáron nagyon szuper lesz a saját szörpünket inni.
Az uborkám viszont elszomorít, itt-ott kelt csak ki, úgyhogy újra kell vetnem. A csemegekukorica szépen bújik, a fokhagymám pedig már térd fölé ér. A krumplinak is jót tett az eső - bár egy kicsit sok volt a csapadék az elmúlt hetekben.
Az utolsó bejegyzésem óta voltunk túrázni a Bakonyban. Bármikor, mondom bármikor visszamennék még egy körre. Az idegeimnek nagyon jót tett a temérdek zöld és a rengeteg árnyalata. A társaság és a sok nevetés, az esti tábortűz, a beszélgetések. Egyáltalán az emberi hang, szó, vagy ahogy tetszik. A legjobb pedig a térerő hiánya volt. Az én ősrégi nyomógombosom egy csík volt, az okos telefonokon semmi, és internet sem. Sűrűbben kellene ilyen túrákon részt venni. Jelszó: "Ismerd meg hazádat!"
Ízelítő, ha virtuálisan is a termésből:


És a bodza:


2016. május 1., vasárnap

A bennem élő gyermek...

még emlékszik arra a tíz évvel ezelőtti eseményre...Talán nem is annyira gyerek már akkor az ember. Érettségiztem, tele ambícióval, reményekkel, tervekkel. Egy részét elértem, a másik részére meg múlt héten emlékeztettek: "Addig meg sem állok, amíg doktor nem leszek!" Hát megálltam. 
Sok dolgot átértékeltem, akkor barátnak tűnő emberek azóta távoztak az életemből, talán nem is annyira baj. Egyébként pedig hihetetlen, mennyire megy az idő. Minden egyes pillanatra emlékszem az érettségi vizsgáimról, arról amit akkor beszéltünk, azokra a zenékre, amiket akkor hallgattam, azokra a versekre, amiket akkor olvastam. Úgy egyáltalán, a dolgokra, amelyek akkor foglalkoztattak. És feltettem a kérdést: Az akkori énem, vállalná-e a mostanit? Tetszene-e neki, akivé lett? Nem tudok pontos választ adni, talán igen. Azt gondolom, a személyiségem sokat változott, talán toleránsabb, talán bátrabb, talán magabiztosabb lettem. 

Nagy körvonalakban megmaradtam, az aki voltam. Az ízlésem sem sokat változott, de ma Radnótit másként olvasom, mint akkor. Ákost másként hallgatom, mint akkor. Megmaradt a csöpögő cinizmus is, sőt lehet még fokozódott is. Bár sokaknak tetszik a humorom. Csak azt nem tudom, tudják-e, hogy minden egyes cinikusan elejtett félmondatban van némi csalódottság és némi élettapasztalat is, ha lehet ilyet mondani 30 alatt. És továbbra is itt vannak a kétségek...de azt gondolom, a pályán szinte mindenkiben benne van. Talán.